A RIGÓMEZEI CSATA 627. ÉVFORDULÓJÁRA
Beszédet mondani a Várban (Bp., Országház utca 9. sz) Stefan Lazarević[1] palotája előtt, a rigómezei csata évfordulóján - különleges megtiszteltetést jelent. (Még virtuálisan is.) Az 1389-es rigómezei csata emléknapja Szerbiában már a 19. század végétől nemzeti ünnep - a Titó-éra alatt azonban „feledésbe merült”.
A szerbeknek nem kell különösebben magyarázni Koszovó jelentőségét, hiszen az a nemzetkarakterológia részét képezi. Viszont a többieknek igen, ami egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen összetett jelenségről van szó.
Ó-Szerbia, vagyis a középkori szerb állam Koszovót is magába foglalta. A fénykort a Nemanjić-ház uralkodása (1166-1371) jelentette. Milutin király alatt Prizren lett az ország fővárosa; Ipek/Peć pedig már a tatárjárás óta az önálló szerb egyház (érsekség, majd pátriarkátus) központja. A gazdagságot a nemesfémekben gazdag bányák, a szellemi tőkét pedig a pravoszláv kolostorok jelentették. Stefan Dušan uralkodása után - ki a hódítások kapcsán a szerbek és görögök (értsd: bizánciak) császárává koronáztatta magát – fia Uroš Nejaki/Gyengekezű Uros alatt megnőtt a tartományurak hatalma. Valamint a külső ellenség, az oszmán-törökök nagy menetelése a Balkánon is ez idő tájt (a 14. század harmadik harmada) kezdődött.
A Moravai Szerb Fejedelemség (fővárosa: Kruševac) ura, Lazar Hrebeljanović fejedelem megkisérelte megvédeni a szétesőben lévő országot. A döntő csatára - Szt. Vid ünnepén, az Úr. 1389. esztendejében, június 15-én – a Priština város melletti síkon került sor. A küzdelem során egy szerb nemes, Miloš Obilić megölte Murat szultánt - az uralkodó testőrsége természetesen lekaszabolta a merénylőt. Bajazit szultánfi – értesülve apja haláláról - megfojtatta öccsét, Jakub herceget és uralkodóvá kiáltotta ki magát. A csata során Lazar fejedelem leesett megsebzett harci ménjéről, s 40 lovagjával egyetemben török fogságba került - valamennyiüket lefejezték. A Vlatko Vuković vezette boszniai segédcsapatok a kavarodásban elhagyták a csatateret. Míg Lazar veje, Vuk Branković - Koszovó tartományura – ki életben maradt, árulással vádoltatott. (Jogtalanul.)
Bajazit sürgősen visszavonult, hogy a fővárosban (Bursa) megerősítse hatalmát. Azonban Milica özvegy-fejedelemasszonynak el kellett fogadnia az oszmán-vazalusságot (éves adó, katonai segégcsapatok) – ugyanis fiai még kiskorúak voltak; lánya, Olivera hercegnő a szultán háremébe kényszerült; az ország a nagy vérveszteség után pedig számottevő hadsereg nélkül maradt. Nyugat-Európában nem értették ki került ki győztesen a Rigómezei csatából, így pl. a párizsi Notre-Dame-ban először a keresztény fegyverek győzelmének tisztetetére zúgtak a harangok.
A szerb egyház hamarosan szentté avatta „koszovói Lázárt”. A szerb népköltészet hősi énekei Krisztus katonájaként ünneplik őt, ki a mulandó földi hatalom helyett, a túlvilági dicsőséget választotta. Ereklyéi, melyek három évszázadon keresztül az általa alapított Ravanica kolostorban pihentek, később a zavaros időkben többször is átköltöztettek. Így 1690-ben – az ún. Bécsi háború idején - a szerbek a történelmi Magyarország területére való bevándorlásukkor (Seoba Srba) a szerzetesek magukkal hozták Lázár ereklyéit. S hét (7) évig őrizték Szentendrén a Szt. Lukács kolostorban, melynek helyét napjainkra csak a Lázár-kereszt mutatja.
A 19. század második felétől lett az 1389-es Rigómezei csata az irodalmi és képzőművészeti alkotások[2] témája, de a zenére és a filmekre is ösztönzőleg hatott. A történettudományi munkák mellett, a napi politika is bőségesen merített a koszovói mítoszból. Koszovót különben a szerbek csak 1912-ben, az Első balkán-háború során foglalták vissza az oszmán-törököktől. E területen az etnikai arányok eltolódása az albánok javára már a 18-19. században megtörtént.
Azonban így is egy zarándoklat „a szerbek Szentföldjére”, vagyis Koszovóra és Metohiába (a középkori kolostorok fenntartására adományozott területek egyházi elnevezése, mely a szocializmus alatt értelemszerűen háttérbe szoríttatott) hatalmas érzelmi feltöltődést jelent.
C.V.
[1] Az unokatestvérek hatalmi harcából - vagyis Lazar és Vuk fia közül - Stefan Lazarević, magyarul: Lázárevics István (fejedelem: 1389-1402, deszpothész: 1402-1427) került ki győztesen. Lazar és Milica idősebb fia méltó uralkodónak bizonyult. A Visoki melléknév nemcsak magas termetére utal, hanem tetteivel is kimagaslott kortársai közül. Bátor harcos (pl. angórai csata), ügyes diplomata (a magyarok és az oszmánok között), s a kultúra pártfogója (Manasija kolostor alapítója) volt. A bosznia Srebrenica ezüstbányái őáltala kerültek szerb fennhatóság alá, Belgrádot először ő tette szerb fővárossá. Törvényalkotó (pl. bányatörvények) és irodalmi tevékenysége (pl. Felirat a Rigómezei csata emlékoszlopán) is jelentős. A Zsigmond által alapított Sárkányrend első vitéze, ki jelentős politikai tényezőnek számított a budai udvarban. Az egyik népmonda őt tartja Hunyadi János természetes apjának - a valóságban azonban gyermektelen volt. Uralma három évtizedes békét hozott Szerbiának. Utóda Đurađ Branković/Brankovics György lett; kinek osztályrésze a vég kezdete, vagyis a középkori szerb állam alkonya.
[2] Illusztráció: Uroš Predić Kosovka devojka/Koszovói leány c. népszerű festménye (1913-1918).